Amennyire csak vissza tudok emlékezni, mindig lenyűgözött a természet, a növény és az állatvilág, a földrajzi képződmények… Itt bármerre indulok, csak ámulok és bámulok. Az egyik első „felfedezés” az anyósnyelv volt a tengerpart fái alatt, mint aljnövényzet. Ráadásul virágzott is. Fehér, nem túl feltűnő virágja illeszkedik diszkrét világos csíkos leveleihez. A több kilométer hosszú homokos fövenytől pár méterrel beljebb, mintha hirtelen egy más világba csöppennénk, fölénk borulnak az ágak, és szinte nem is látni, süt-e nap, olyan sűrűvé válik a fák, bokrok szövevénye. Csend van, csak a madarakat hallani és a rákok neszezését, amikor a homokból előmerészkednek és odébb oldalaznak villámgyorsan egy levél árnyékába. A kis ösvény, amely e meseszerű helyen kanyarog teljesen magával ragadta a gyerekeket is, alig lehetett őket vissza vonszolni a partra, amikor indulnunk kellett.
Domi már megint remek programot szervezett a családnak. Felkerekedünk, és felfedezzük a sziget belső világát is, egy botanikus kerttel kezdjük, de az odáig vezető út is élmény. A sziget belseje felé, és egyre följebb haladva megjelennek az esőerdők, amelyeken keresztül vágnak az autóutak. Csak kapkodjuk a fejünket: itt egy banán ültetvény, ott egy papaya fa és még az útszéli árokból is cukornád nő ki. Helyenként megül egy kis fehér felhő az erdő felett. Hamarosan megérkezünk a növénykértbe (Jardin de Balata), amit már nagyon vártunk. Itt a sziget természetes növényvilágát fogjuk felfedezni parkosított formában. A hegyoldalba épült ez a csodálatos kert. A bejáratnál kolibriket csalogatnak az etetőkkel. Ilyen gyönyörű kis madarakat már láttuk korábban is a tengerparton, a dombtetőn a kálváriánál; de csak egyet-egyet. Itt most rengetegen vannak. Én csak állok és bámulok, miután belépünk… a fotógép a kezemben csüng, nem vagyok képes a szemem elé emelni és megörökíteni, amit látok. Ez a különleges állapot eltart vagy tíz percig, mire lassan felocsudok és a család után vonszolom magam, de nehéz, mert minden növény mágnesként vonz, szinte megbűvöl, alig bírok haladni.
Most már fényképezek is. A gyerekek percenként felkiáltanak valami érdékes dolog láttán. Aminek tudom a nevét, rögtön mondom is nekik, de sok van, ahol el kell olvasnom a kis táblát, hogy megtudjam mit látunk. Broméliák, orchideák, óriás levelű filodendronok és még ki tudja mi minden a fák törzsén kapaszkodik fel. Helyenként mikulásvirág az aljnövényzet. Rengeteg típusú pálmafa közt rohangálnak a gyerekek a rövidre nyírt gyepen. Itt egy kis tó különleges tavirózsákkal, ott öt méter magas bambuszerdőben sétálunk… aztán feljutunk a lombkorona szintjére is és nagyjából 15-20 méter magasan, függőhidakon sétálva (én inkább erősen kapaszkodva, mert tériszonyom van, de nem nézek le; leginkább Domi terelgeti a gyerekeket és vigyáz rájuk…) csodáljuk a kilátást. Én leginkább a következő fa törzsét nézem, és igyekszem mihamarabb odaérni, de néha azért körül nézek. A gyerekek kinevetnek, de most már lefelé megyünk a lépcsőn, ó és a távolban ott látszik a tenger is. Már lent is vagyunk a domboldalban egy nagyobb tónál, ahol ebihalakat lehet számlálni. Elered az eső, rövid trópusi zápor, jelentős mennyiségű esővel, de mi nem nagyon ázunk a hatalmas fák alatt. Egy kis pihenő a játszótéren (épp senki sincs itt, már süt a nap). Lassan búcsút kell vennünk e paradicsomi kerttől. Még órákat el tudnánk itt tölteni, de várnak az új felfedezni valók!
