Május. 12. Nassau
Nassauba egy hatalmas kerülővel lehet eljutni a szigeteket kívülről kerülve, vagy át kell vágni egy óriási bank-en: sekély területen.
A bank-ek bejáratánál mindig figyelni kell, hogy mikor megyünk keresztül. Dagály tetőzésnél ideális bemenni, már csak az kell, hogy a nap is jó szögből süssön és le lehessen látni a tengerfenékre. Az apály-dagály miatti áramlás helyenként nagyon erős az átjárókban, így, ha szűk a hely és sok a zátony nagyon ügyesnek kell lenni. Azok a horgonyzóhelyek is érdekesek, ahol gyakran van áramlás, ilyenkor a szél oldalról fúj be, nem a horgony felől, ahogy megszoktuk. Olyan helyen nem jártunk most, ahol a bahamai horgonyzást kell használni két horgonnyal, mert az áramlás iránya 180 fokkal is megfordul és ellenkező irányba kerül a hajó. Ezt a hajó orrához rögzített két horgonnyal oldják, hogy minél kisebb legyen a fordulókör és ne sodródjon a hajó zátonyra áramlás váltáskor.
A bank-et választottuk. Keresztül jöttünk ép hajótesttel egy nap alatt. Nagyon fárasztó volt. Hasonlóan, mint korábban, a szigetek belső, sekély oldalán hajóztunk, csak most nem egy órán keresztül, hanem szinte egész nap a hajó orrában kellett figyelni. Helyenként elég sok korallfejet kellett kerülgetni, de így kevésbé volt hullámos az út, és sokkal rövidebb is volt, mintha kint mentünk volna a nyílt óceánon. Domi az előre letöltött műholdképeket, és a térképeket egyszerre nézte én meg a hajó orrából figyeltem a tényleges zátonyokat, korallokat, cápákat… Egyszer kellett kihátrálnunk egy homokpadról, ahol már csak pár centi lehetett a tőkesúly alatt …
Késő délután egyszer csak hatalmas épületek körvonalai tűntek fel a távolban. Nagyon furcsán nézett ki, teljesen idegen volt a látvány. Megérkeztünk Nassau-ba. Szokatlan volt visszatérni a városi környezetbe. Talán azért volt furcsa, mert már annyira megszoktuk, hogy sehol semmi nincs, legfeljebb poros utcák, szegényes, de színesre festett, hangulatos házak. A lakatlan szigetek tetszettek leginkább, meg az áramlattól távolabbi horgonyzó helyek.
Nehéz volt a bejutni az éjszakázó helyre. Nyugatnak tartottunk, már szembe sütött a lemenő nap, emiatt nem lehetett látni a víz alatti esetleges akadályokat. A csatornába beérve a nassaui kikötői kapitányságtól engedélyt kértünk és kaptunk, hogy behajózzunk, és a kikötő előtt valahol lehorgonyozzunk. Rendkívül érdekes volt behajózni a sok különleges vízi építmény és munkálat közepette a roppant erős áramlásban. Összesen három éjszakát töltöttünk itt.
Szegény Domi Miamiban van még. Nem érkezett meg az igazolás a bahamai egészségügyi hatóságoktól. Telefonon próbált érdeklődni, 140-en várakoztak előtte, másfél órát tartotta a vonalat, ezalatt 110-re csökkent a várakozók száma… aztán megszakadt a vonal. Most fáradt, elcsigázott és csalódott. Odafelé is hosszabb volt az út, 4 órával később indult a gép. Most meg végig nézte, ahogy felszáll nélküle a repülő. Csak holnap tud vissza jönni.
Az Egyesült Államokba vízum helyett magyar állampolgárként ESTA-val lehet belépni, s ennek az igénylése internetes felületen gyorsan megy, 20 perc alatt megkaptuk emailen a pozitív választ. Igen ám, csak van egy olyan kitétel, hogy saját hajóval nem lehet belépni, csak úgy, ha előtte egy kereskedelmi járattal már beutazott az ember az országba. Ezért nem tudtunk megállni az Amerikai Virgin-szigeteken és Puerto Ricóban sem. A terv az volt, hogy Nassauból Domi elrepül Miamiba, aztán gyorsan vissza a Bahamákra, majd egyedül elindul hajóval az Egyesült Államokba, a lányok pedig komppal mennek. Csakhogy oda és vissza is kellett tesztet csináltatni, mert a Bahamákon a saját öt napon belüli tesztjüket nem fogadták el. Nem gond, Miamiban csináltatott egy újabb PCR-tesztet, meg is jött időre az eredmény, csak a bahamai hatóságok nem igazolták vissza időben, így a terminálról nézte, ahogy felszáll fel a gép, a család meg hiába várja. Amikor végre visszajutott, azonnal felszedtük a horgonyt, bő egy nap hajózással eljutottunk oda, ahol felszállhattunk a kompra. Ebben azért volt kockázat, ugyanis nem lehet úgy beutazni az USA-ba, hogy nincs jegyed vissza felé, nekünk pedig ugye nem volt, de végül nem lett gond belőle.
A megpróbáltatások ezzel nem értek véget. Az átkelésen nagy vihar volt, de megvolt az előnye, lehetett spórolni az üzemanyaggal, volt szél. Amikor Domi megérkezett Miami-ba, éjjel egy óra körül, a gyerekek már a mólón aludtak. A kálváriánk tovább folytatódott, ugyanis az alkalmazáson keresztül, amivel a belépést kell intézni, azt az üzenetet küldték, hogy azonnal a legközelebbi vámkikötőbe kell menni. Próbáltuk őket telefonon elérni, hogy tényleg hajnali háromkor szeretnének-e minket látni, de persze senki nem vette fel. Az amerikai hatóságokkal nem jó ujjat húzni, az azonnal az azonnal. Domi saját felelősségére felengedte a családot a hajóra, majd elindultuk az éjszaka kellős közepén a csatornarendszeren, megkeresni a kikötőt, ahol el tudjuk intézni a formaságokat. Érkezéskor a világ két legnagyobb óceánjárója között sikerült megközelítenünk a partot, kikötni esélyünk sem volt. Egyszer csak megjelent egy szirénázó rendőrautó. Hatalmas reflektorokkal elkezdtek minket világítani, és felszólítottak, hogy hagyjuk el a területet. Szerencsére sikerült elmagyarázni, miért jöttünk, és délelőtt be is jelentkeztünk.
Utána pedig végre lett lehetőségünk lazítani egy kicsit. Pihentető, hogy végre nem hullámzik a víz, hogy bármikor el tudunk menni boltba, és van választék is, és végre meg tudunk rendelni sok alkatrészt , ami szerepelt a hosszú hetek alatt összeírt listákon. Hosszú és izgalmas út áll előttünk.
